A fordítási eljárás igen vitatott, éppen ezért ezt a megközelítést az IFLA irányelve már nem is tartalmazza, noha a meglévő tezaurusz egy vagy több új nyelvre fordítása igen népszerű, főleg gazdasági okokból. Ez a módszer nem teszi lehetővé az összes érintett nyelv közötti egyenlő kezelés lehetőségét, mivel itt a forrásnyelv lesz a domináns nyelv és az így előállított eszköz nem tükrözi megfelelően a célkultúrákat. Az egynyelvű tezauruszok kulturálisan elfogultak, vagyis az egyenes fordítás egyfajta kulturális imperializmushoz vezethet.
A szakirodalomban vannak, akik azt állítják, hogy lehetetlen fordítás útján tezauruszt készíteni, azonban a gyakorlatban a két- és többnyelvű tezauruszok többnyire úgy keletkeznek, hogy egy forrástezauruszt a célnyelvre fordítanak. Fordítás esetében is ugyanolyan a szakembergárdára van szükség, mint a párhuzamos eljárásnál, legfeljebb térben és időben vannak egymástól elválasztva a specialisták. Másrészt a fordítási eljárás számos nehézség forrása lehet, mivel alapvetően sokkal nagyobb kifejezéshalmaz keletkezik, illetve ezzel együtt rendkívül megnő a homonimák és a pontatlan szakkifejezések száma. Ebben az esetben sokkal több egyeztetésre van szükség az egyes munkafolyamatok között, megnő az ellenőrzés szerepe, ami még több munkát generál. Az eljárás másik problematikus területe lehet, hogy kimarad sok, csak a célnyelven létező kifejezés, viszont rendkívül sok összetett szó keletkezhet a forrásnyelven.
A szakirodalomban vannak, akik azt állítják, hogy lehetetlen fordítás útján tezauruszt készíteni, azonban a gyakorlatban a két- és többnyelvű tezauruszok többnyire úgy keletkeznek, hogy egy forrástezauruszt a célnyelvre fordítanak. Fordítás esetében is ugyanolyan a szakembergárdára van szükség, mint a párhuzamos eljárásnál, legfeljebb térben és időben vannak egymástól elválasztva a specialisták. Másrészt a fordítási eljárás számos nehézség forrása lehet, mivel alapvetően sokkal nagyobb kifejezéshalmaz keletkezik, illetve ezzel együtt rendkívül megnő a homonimák és a pontatlan szakkifejezések száma. Ebben az esetben sokkal több egyeztetésre van szükség az egyes munkafolyamatok között, megnő az ellenőrzés szerepe, ami még több munkát generál. Az eljárás másik problematikus területe lehet, hogy kimarad sok, csak a célnyelven létező kifejezés, viszont rendkívül sok összetett szó keletkezhet a forrásnyelven.
Hudon a következő három problematikus elemre hívja fel a figyelmünket, amelyek hagyományosan kapcsolódnak a többnyelvű tezauruszok fordításához. Az első probléma a kifejezések szó szerinti fordítása a forrás nyelvről, amely semmitmondó kifejezéseket eredményezhet a célnyelven. A második, egy adott nyelv tágítása, annak érdekében, hogy illeszkedjen egy idegen fogalmi struktúra azonos pontjaihoz, ez azt eredményezheti, hogy a nyelv alig felismerhetővé válik a beszélői számára. Az utolsó intés a fordítással kapcsolatban az, hogy mielőtt áthelyeznénk egy teljes fogalmi struktúrát egyik kultúrából a másikba jól meg kell gondolnunk ez vajon egyáltalán célszerű lesz-e.
Bár a terminológiai források szemantikai különbözőségére gyakran hivatkozunk úgy, mint egy problémára, ennek a szellemi alapnak és a szerkezetnek a szisztematikus/rendszeres elemzése ezt nem képes kiküszöbölni. A fordított tezaurusz is tezaurusz, ahol minden fogalom optimálisan értelmezett több nyelven, ami lehetővé teszi a nyelvet beszélőknek, hogy a tezauruszt jobban megérthessék és eredményesebben használhassák. Azt is fontos, hogy az ilyen fordítások általában nem megalapozottak a célnyelv indexelési kifejezéseinél.
Bassnet arra, hívja fel a tezaurusz kialakításának ezen formáját választók figyelmét, hogy a fordítás művészete már Horatiusnál és Ciceronál is a forrásszöveg gondos értelmezését és a szöveg nem szó szerinti átvitelét jelentette. Vagyis szerinte, a fordító még mindig felelős a célközönségének.
Bassnet arra, hívja fel a tezaurusz kialakításának ezen formáját választók figyelmét, hogy a fordítás művészete már Horatiusnál és Ciceronál is a forrásszöveg gondos értelmezését és a szöveg nem szó szerinti átvitelét jelentette. Vagyis szerinte, a fordító még mindig felelős a célközönségének.
Nida szerint az elméletek a fordítót gyakran a saját kultúrája „fogjának” tartják. A fordító általában a saját nyelvi-kulturális kontextusában érti meg az üzenetet, majd megpróbálja megoldani a problémát idegen eredetű kifejezések használatával. Függetlenül attól, hogy egy forrásnyelvi fogalom szemantikailag nem mindig egyenértékű a célnyelv megegyező fogalmával. Általában egy másik kultúrában a magyarázó kifejezések ezért sokkal jobbak, egyenértékűbbek, mint a lefordított idegen nyelvű kifejezések. Ezt az elvet tükröződik a tezaurusz készítési szabványokban és irányelvekben is, mivel az ebből a hibából keletkező jövevényszavak, kölcsönzött kifejezések, neologizmusok használata itt sem ajánlott.
A korai elvárások alapján készülő fordítások még nem feleltek meg a nyelv természetének. Mára a fő trend megfigyelhető a modern fordítási elméletekben, a terminológiai útmutatókban, valamint a tezaurusz szabványokban is. Az egyenértékűség típusainak felosztása a szabványokban, útmutatókban és a fordítási elméletekben ebből a felismerésből fakad. A funkcionális, kommunikatív fordítási elméletek közé tartozik többek között a dinamikus ekvivalencia elmélete, a funkcionális ekvivalencia elmélete és a SKOPOS elmélet.
A dinamikus ekvivalencia elméletét Nida fejlesztette ki 1969-ben, ez volt az első kommunikatív fordítási elmélet. A dinamikus szó arra az elképzelésre utal, hogy a fordításnak nem kell ugyanazt a hatást okoznia a célközönségnél, mint a forrásszövegnek az eredeti kontextusban. Nida fordítási meghatározása szerint a fordítás újraalkotja a célnyelvben a forrásnyelv legközelebbi természetes ekvivalensét, először a kifejezések értelmében, másodszor a kifejezések stílusában. A rendeltetési vagy funkcionális ekvivalencia teóriájának az az elképzelés az alapja, hogy a forrásszöveg rendeltetése megegyezik, vagy hasonló a célszöveg rendeltetésével. Más szavakkal a fordítás rendeltetése hozzáigazodik a forrásszöveg rendeltetéséhez.
A korai elvárások alapján készülő fordítások még nem feleltek meg a nyelv természetének. Mára a fő trend megfigyelhető a modern fordítási elméletekben, a terminológiai útmutatókban, valamint a tezaurusz szabványokban is. Az egyenértékűség típusainak felosztása a szabványokban, útmutatókban és a fordítási elméletekben ebből a felismerésből fakad. A funkcionális, kommunikatív fordítási elméletek közé tartozik többek között a dinamikus ekvivalencia elmélete, a funkcionális ekvivalencia elmélete és a SKOPOS elmélet.
A dinamikus ekvivalencia elméletét Nida fejlesztette ki 1969-ben, ez volt az első kommunikatív fordítási elmélet. A dinamikus szó arra az elképzelésre utal, hogy a fordításnak nem kell ugyanazt a hatást okoznia a célközönségnél, mint a forrásszövegnek az eredeti kontextusban. Nida fordítási meghatározása szerint a fordítás újraalkotja a célnyelvben a forrásnyelv legközelebbi természetes ekvivalensét, először a kifejezések értelmében, másodszor a kifejezések stílusában. A rendeltetési vagy funkcionális ekvivalencia teóriájának az az elképzelés az alapja, hogy a forrásszöveg rendeltetése megegyezik, vagy hasonló a célszöveg rendeltetésével. Más szavakkal a fordítás rendeltetése hozzáigazodik a forrásszöveg rendeltetéséhez.
A SKOPOS elmélet a fordítási művelet gyakorlati elemeit hangsúlyozza, a fordítás cselekvési folyamatát. Vermeer szerint a fordítási művelet, olyan, mint egy bizonyos fajta viselkedés, ezt a viselkedést a cselekmény szempontjából cselekedetnek nevezhetjük, mivel az azt végző személynek kell (potenciálisan) képesnek lennie arra, hogy megmagyarázza miért járt el úgy ahogy, bár más módon is eljárhatott volna. Továbbá a cselekedet valódi okai mindig kifejezhetőek a célok szándékainak vagy állításainak segítségével a kifejezésekben, mint egy jó okkal elkövetett cselekvés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése