Amikor az egyik tanárom még az egyetemen felvetette a témát, nagyon
furcsának tűnt. Azonban rá kellett jönnöm, hogy fontos terület ez a moldvai
csángó-magyarok történetében, hiszen az utóbbi évtizedekben kemény harc folyt
és folyik ma is a románok részéről, hogy bebizonyítsák: a Moldvában élő csángók
nem magyarok, hanem románok. Ez további érdekes kérdéseket vetett fel számomra.
Miért fontos, miért áll érdekükben románnak nevezni egy olyan népcsoportot,
mely szokásaiban, néphagyományaiban, életstílusában, folklórjában és nyelvében
teljesen különbözik tőlük? Miért fontos egy ilyen népcsoportot románnak
ismertetni el ország világ előtt? Kik és mi áll ennek a törekvésnek a
hátterében? Nem utolsó sorban – s talán ez a legérdekesebb – milyen
eszközökkel, elméletekkel tudják ezt véghezvinni?
Magyar oldal
Magyar részről nagyjából közismertek a kérdéssel foglakozók számára a
különféle kutatási eredmények, elméletek, melyek e népcsoport eredetét
próbálják megvilágítani. Ezek természetesen hiányosak még és sokszor egymástól
eltérőek. Véglegesnek mondható választ nem adnak a kérdésre. Akad még tennivaló
ezen a területen is, de ez nem ad túl nagy okot az elkeseredésre, hiszen a
csángókéhoz hasonlóan több népnek tisztázatlan még az eredete. Ami a
legfontosabb az az, hogy céljuk, lényegük ugyanaz: tisztázni és alátámasztani a
csángók nemzeti hovatartozását tudományos, forrásokon alapuló tézisekkel.
Nyugodtan mondhatjuk: ezt nagyjából elérték. De ezzel nem zárult be a kör,
hiszen a román nép is részt követel magának a moldvai csángó-magyarok
eredetkérdésének meghatározásában és így vagy úgy, megpróbálják a magyar kutatási
eredmények ellenkezőjét bebizonyítani.
Román oldal
Nagy reményekkel vágtam bele a témába attól a kíváncsiságtól hajtva, hogy
sok izgalmas nézettel fogok majd találkozni. Az elvárásaim a gazdag magyar
kutatási eredmények ismereteiből fakadtak, hiszen mint tudjuk magyar részről
nagyon sok elmélet született, több oldalról világították meg a kérdést és az az
izgalmas az egészben, hogy mindegyik forrásokon alapszik, a kutatók
hitelességre törekednek és az elméleteket tudományos dokumentumokkal támasztják
alá, melyek egymáson alapulnak vagy összefüggésben vannak egymással és nem
ellentmondóak. Nagyjából ilyesmire számítottam a román fél részéről is.
Várakozásaimmal hamar fel kellett hagynom. Az első tíz cikknél (tanulmánynál)
azt a következtetést kellett levonnom, hogy az egész médiát és a román
tudományos álláspontot egyetlen egy ember és egyetlen elmélet inspirálja:
Dumitru Martinas és az ő álláspontja. Mindenki őt idézi oldalakon át, őrá
hivatkozik, és mondhatom nyugodt szívvel, hogy miként az 1848-as magyar
forradalom és szabadságharcig a magyar nemességnek a Tripartitum[1]
(Hármaskönyv) szinte szentírásként ott volt a hóna alatt mindig, úgy a román
történészeknek, kutatóknak és újságíróknak egyaránt és együtt velük az egész
médiának Dumitru Martinás[2] műve
a szentírás.
Dumitru Martinas, a mérce
Ma már közismert Dumitru Martinas
álláspontja és tudjuk, hogy állításai többnyire tudománytalanok, nem
támaszthatók alá forrásokkal és még a komolyabb román kutatók sem ismerik el
hitelesnek az elméletét. Az elszékelyesített románok elmélete már a kezdetektől
nem állta meg a tudományos kutatás próbáját.
Még további két fontos területen nem ad világos magyarázatot a kutató. Az
egyik a nyelvészethez tartózik. Folyamatosan hangsúlyozza, hogy ezek a csángók
mindamellett, hogy kétnyelvűek a „román ősi nyelvük” egy specifikus, erdélyies
román nyelv, mely különbözik a moldvai román nyelvtől. Azt azonban nem
támasztja alá és nem fejti ki tisztán, hogy mitől specifikus és mitől erdélyies
ez a román nyelv. Ráadásul a csángók sziszegő nyelvjárását is az erdélyi román
nyelv sajátosságának véli, de használatának pontos helyét, idejét nem támasztja
alá hiteles dokumentumokkal, így nem tudni mire gondol, hiszen Erdélyben ilyen
vagy hasonló román nyelvjárást nem ismerünk. Nyelvészetileg ez az állítás így
megint a levegőben maradt. A moldvaiak valóban beszélnek egy sajátos román
nyelvjárást, de az mint tudjuk egy moldvai sajátosság a román nyelvcsaládon
belül és nincs köztük egy olyan különös, specifikus csoport, mely elütne ettől.
Kérdésünk az marad tehát, hogy mi ennek a speciális, sajátos erdélyies román
nyelvjárásnak a lényege a csángóknál?
A másik kérdéses állítás a
megnevezésükkel van összefüggésben. A moldvai (ortodox vallású) románok
„unguri”-nak (magyaroknak) nevezték és nevezik ma is a csángókat. Dumitru
Martinas szerint ennek nincs nagy jelentősége a nemzetiségüket illetően, mivel
földrajzi származási helyük és hitbeli hovatartozásuk miatt nevezték őket így,
de valójában elszékelyesített románokról van szó. Ez sem igényel különösebb
magyarázatot, mivel az elszékelyesítési elmélet – mint láttuk – tudományos
szempontból már megdőlt. Ebből kifolyólag nyugodtan el lehet fogadni azt a
következtetést, hogy a szakirodalom és a köztudat helyesen nevezi őket „unguri”-nak
pontosan a származásuk miatt. Azzal pedig, hogy időnként magyar kutató
munkásságával egy evidens, köztudott kijelentést tesz, még nem bizonyíték az ő
elméletének alátámasztására. Például amikor megjegyzi, hogy maga Mikecs László
is egyetért azzal, hogy az északi és déli csángók nem székely eredetűek. Itt
meg is áll, nem részletezi tovább. Ez egy tény ugyan, de nem jelenti egyenesen
azt, hogy a magyar kutató a nem székely, archaikusabb magyar nyelvet beszélő
északi és déli csángókat román eredetűeknek ismerné el.
Levegőben maradt állítások
Végezetül pedig megállapítható, hogy azért is abszurdum az
elszékelyesítési elmélet, mert éppen hogy az északi- és déli csángók
nyelvjárása áll távolabb a székelyekétől, bizonyos archaikus magyar szavakat,
amiket ők használnak a székely nyelvben meg sem lehet találni. Példának okáért
nem ismerik a székelyek a „tyukmony” szót, ami „tojás” -t jelent a moldvai
csángó-magyaroknál (pl. Diószénben). A moldvai székely csángó falvakban pedig a
székelyek által is használt tojás kifejezés a közismert. Továbbá a „bab” szó
sem vezethető vissza a székely nyelvjárásba, hiszen érdekes módon ők a mai
magyar irodalmi nyelvtől eltérően „paszuly”-nak nevezik a babot. Ugyan így
használják a székely csángófalvakban is ezt a kifejezést. Felmerül tehát a
kérdés: honnan vették használatba mégis az ilyen szavakat a moldvai
csángó-magyarok? Továbbá nyelvi, hangtani szempontból az északi és a déli
csángók távolabb állnak a székely nyelvjárástól, mint a Tatros és a Tázló menti
székely csángók. Tehát ők semmiképp sem a székelyektől tanulhatták meg a
régiesebb és archaikusabb magyar nyelvet, mivel a székelyek maguk sem
használják azt. Ezzel az elszékelyesítési elmélet végleg eltávolodott a
valóságtól. A monográfiában taglalt további XIX. századi magyar nacionalizmus
kreálta elmagyarosítási törekvéseket egyelőre nem kommentálom, hiszen azok is
minden hitelt és valóságalapot nélkülöznek.
Ezek tükrében rajzolódik ki szinte az egész román szakirodalom, ezt az
irányelvet követi mindenki és ettől eltérőt alig lehet találni. Mindenkinek
Dumitru Martinas elmélete a mérvadó. Ritkán találkozni olyannal, aki
tudományosabban és óvatosabban közelíti meg a kérdést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése