A siketek és nagyothallók helyzete, így maga a jelnyelv és ezzel összefüggésben a jelnyelv-tanulással kapcsolatos információszerzés is meglehetősen speciális területnek számít, ha a tartalomszolgáltatás aspektusából vizsgálódunk. Ahhoz, hogy ezt pontosan megérthessük, meg kell ismernünk a történelmi előzményeket, először nemzetközi, majd pedig magyar vonatkozásban is.
A siketeket hosszú ideig az értelmi fogyatékosokkal azonos szinten, a társadalom írott és íratlan törvényeinek keretein kívülállónak tekintették. Az első jelnyelvi szakkönyvet az angol John Bullwer írta 1664-ben Chirologia: A kéz természetes nyelve címmel. 1760-ban alapították az első siketekkel foglalkozó, intézményesen működő iskolát, mely a jelnyelv nélküli, úgynevezett oralista módszer szerint működött, a skóciai Edinburgh-ben. 1782-től egy francia abbé, L'Epée, akit a siketoktatás atyjának tartanak, egységes jelnyelvi rendszert dolgozott ki, ami alapján magániskolájában tanította a hallássérülteket. Ekkortól a jelnyelv és az erre támaszkodó siketoktatás egyre inkább elterjedt, a siketek érdekvédelme egyre egységesebbé vált. A fejlődés egyik ékes példája az az 1816-ban az Egyesült Államokban alapított speciális, siketeket oktató iskola, mely azóta egyetemmé fejlődött. A Gallaudet máig az USA legjelentősebb siketekkel foglalkozó tanintézménye.




