A siketek és nagyothallók helyzete, így maga a jelnyelv és ezzel összefüggésben a jelnyelv-tanulással kapcsolatos információszerzés is meglehetősen speciális területnek számít, ha a tartalomszolgáltatás aspektusából vizsgálódunk. Ahhoz, hogy ezt pontosan megérthessük, meg kell ismernünk a történelmi előzményeket, először nemzetközi, majd pedig magyar vonatkozásban is.
A siketeket hosszú ideig az értelmi fogyatékosokkal azonos szinten, a társadalom írott és íratlan törvényeinek keretein kívülállónak tekintették. Az első jelnyelvi szakkönyvet az angol John Bullwer írta 1664-ben Chirologia: A kéz természetes nyelve címmel. 1760-ban alapították az első siketekkel foglalkozó, intézményesen működő iskolát, mely a jelnyelv nélküli, úgynevezett oralista módszer szerint működött, a skóciai Edinburgh-ben. 1782-től egy francia abbé, L'Epée, akit a siketoktatás atyjának tartanak, egységes jelnyelvi rendszert dolgozott ki, ami alapján magániskolájában tanította a hallássérülteket. Ekkortól a jelnyelv és az erre támaszkodó siketoktatás egyre inkább elterjedt, a siketek érdekvédelme egyre egységesebbé vált. A fejlődés egyik ékes példája az az 1816-ban az Egyesült Államokban alapított speciális, siketeket oktató iskola, mely azóta egyetemmé fejlődött. A Gallaudet máig az USA legjelentősebb siketekkel foglalkozó tanintézménye.
Magyarországon jelentős késéssel, 1802-ben Cházár András, bécsi példa nyomán alapította az első siketiskolát, Vácott. Az innen kikerülő diákok alapozták meg a magyar siket közösség létrejöttét. Társaságokba kezdtek tömörülni, felismerték azt a tényt, hogy csak is közös fellépéssel tudják az országban javítani helyzetüket. Vezéralakjuk Oros Kálmán volt, aki 1892-ben megalapította a siketek első újságját: a Siketnémák Közlönyét. Ezen időponttól beszélhetünk a magyar hallássérültek szervezett életéről. Meg kell említeni azonban, hogy ez a szerveződés tiltakozó reakcióként indult, miután megtiltották Magyarországon a jelnyelvvel való oktatást, az 1880-ban Milánóban megrendezett II. Siketoktatással foglalkozó Kongresszus határozata nyomán, mely egyöntetűen az oralista módszert támogatta. 1887-ben jött létre a siketek első szervezete, Egyetértés Társaskör néven, majd 1907-ben alakult meg a Siketnémák Otthona. Az otthon mai jogutódja a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ), mely 1951-ben alakult újjá. A SINOSZ-nak jelenleg mintegy tizenegyezer hallássérült tagja van országszerte. Az érdekképviseleti szerv jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a hallássérültek helyzete minden téren javuljon. Valamint intézményes keretet biztosít a jelnyelv tanuláshoz, mind a siketek és az egészségesek számára. Az országban hét siketekkel (Budapest, Eger, Kaposvár, Vác, Sopron, Szeged és Debrecen) és egy nagyothallókkal (Budapest) foglalkozó általános iskola működik és egy budapesti gimnázium, amely hallássérült osztályt is indít. A kétezres évek elején alapult a Hallatlan Alapítvány, valamint a Korner Jelnyelvi Tolmács Központ, amelyek szintén lehetőséget biztosítanak a jelnyelv-tanulásra.
Az internet előtt, vagy annak hiányában Magyarországon elsődleges információs forrásként a SINOSZ-t tarthatjuk számon. A siketiskolák szerepe meglehetősen speciálisnak tekinthető, mivel az intézményeken belül sokáig tiltott volt a jelnyelv alkalmazása az oktatásban, valamint a siketek egymás közötti jelelése is. Ezért fordulhatott elő az is, hogy az ott tanulók inkább egymástól vettek át bizonyos tájegységekre vonatkozó jeleket és nem részesülhettek szervezett jelnyelv oktatásban. Kifejezetten erre a témára specializálódó folyóiratok az előbb említett okok miatt szintén nem jellemzőek, a terület inkább csak amolyan mellékágként, mint kívánt cél, jelent meg a magyar siketeknek készült lapokban. Szakkönyvek tekintetében Amerika volt az elsőszámú forrás, azonban ezek a dokumentumok az amerikai illetve nemzetközi „gestuno” jelnyelvvel foglalkoznak, amelyek nem lehetnek relevánsak azok számára, akik a magyar jelnyelvet kívánják elsajátítani. Kiadók tekintetében is a SINOSZ áll élen, mivel az általuk megjelentetett dokumentumok, szótárak nyújthatnak leginkább segítséget az ez iránt érdeklődőknek. Csak elenyészően volt jellemző az is, hogy egyes közszolgálati tv csatornák adásaikat jeltolmács segítségével közvetítették. Amerikában korai népszerűségnek örvendtek a szervezett országos találkozók, nálunk viszont a megyei összejövetelek is csak a jelenre valósulnak meg.
A digitális korban még mindig a SINOSZ számít elsődleges információforrásnak. Honlapjukról tájékozódhatunk arról, szervezeti kereteik között az egyes megyékben hol és milyen formában tanulhatunk jelnyelvet. Kiadványaik pedig még mindig az élen járnak. Az alapítványok megjelenésével a modern eszközök is egyre jobban előtérbe kerültek. Előszeretettel alkalmazzák az oktatás során saját készítésű munkafüzeteiket és CD-iket, utóbbiak rövid videók formájában tartalmazzák a tananyagot. Illetve a Google Drive lehetőségeit is kihasználják, ide töltik fel a házi feladatokat, kérdőíveket és a vizsgákra is innen lehet feljelentkezni. A másik nagy újítás, amely Amerikából indult, az online jelnyelvi szótár, mely ingyenesen bárki számára hozzáférhető. Magán kezdeményezésekből is egyre több formában foglalkoznak a jelnyelv tanulással. Videókat töltenek fel a Youtube-ra, Facebook csoportok alakulnak.
Blogomat azért tartom fontosnak, mivel jelenleg nincs más olyan felület, amely kifejezetten a jelnyelv iránt érdeklődők lehetőségeit taglalná. Jelnyelv-tanulással kapcsolatos információkat ugyan találhatunk az interneten, de mindenki úgymond a saját malmára hajtja a vizet, így nehéz átlátni a szolgáltatások közötti különbségeket. Továbbá olyan gyakorlati tippekkel szeretném ellátni az olvasókat, amiket korábban csak speciális forrásból (magánszemélyektől), illetve saját tapasztalatukból tudhattak volna meg.
Előző bejegyzés a témában.
Dula Marina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése