Faragó Lajos és a ceglédi szecesszió 3.

A kiegyezést követő években lejátszódó társadalmi változások és gazdasági fellendülés hatására Cegléd mezővárosa soha nem látott átalakuláson ment keresztül. A nagygazdák, a megerősödő parasztpolgári rétegbe tartozók, kereskedők, iparosok képviselői voltak a társasági élet irányítói, a divat meghatározói. A kőszobrászati és díszüveges munkákat általában Budapestről rendelték meg, de a homlokzati stukkó- és kerámiadíszek már általában helyi gyártók termékei voltak. A középületeken előszeretettel alkalmazott Zsolnay-kerámiát megfizetni nem tudó építtetők igényeit helyi művészek szolgálták ki. Cegléden Faragó Lajos üzeme gyártott szebbnél-szebb épületkerámiákat.

   

Faragó 1889-ben nyitotta meg szobrászati műtermét, amit az évek során folyamatosan bővített. Az 1890-es évek végére már négy telek összekapcsolásával működtette telephelyét. „Kirakat mintatárat” hozott létre, miután 1891-ben iparengedélyt kapott cserépkályhák gyártására is. Kettő fatüzelésű kemencében égette terrakotta szobrait, mázas dísztárgyait, homlokzati kerámiadíszeit.

Az épületdíszítő művészetben fellelhető új divatos stílus, a magyarosnak nevezett szecesszió sokszor a népi díszítőművészetből kiragadott kompozíciók sokféleségéből táplálkozott. Tipikus motívumai közé tartoznak a páros vagy páratlan számú sziromlevelű, felülnézetből ábrázolt  virágfejek, az egyszerű és sokszorosan tagolt tulipánok, a gyakran csak növényi indára emlékeztető, néha öncélúan kanyargó  vonalak, pipacsok, napraforgók, a szív és az egyszerű geometrikus elemek: a négyzet, a kör és a félgömb.

Bár az eddigi források nem bizonyítják, de mintakészlete alapján feltételezhető, hogy az 1893-ban átadott ceglédi városháza díszítőelemei az ő műhelyéből kerültek ki, valamint az Árpád téri evangélikus bazársor, és az evangélikus templom.

Az 1896-ban átadott, átépített református nagytemplom díszei is Faragó műhelyében készültek el. A ceglédi gimnázium gipszdíszeinek és mázas tetőcserepeinek kivitelezésével is őt bízták meg.

Az 1890-es évek végére már 15 fő dolgozott gipszöntödéjében és présüzemében. Korának egyik leginnovatívabb kerámiaipari kisüzemét vezette: elektromos meghajtású „chamotte őrlő, agyag őrlő és mázőrlő dobok” működtek telephelyén; „üvegtetővel, fényszabályozó drapériával” ellátott fotóműtermet létesített saját termékeinek reklámozásához. Külföldi utazásainak előkészítésében, szakmai kapcsolatainak építésében, üzleti levelezéseiben felesége, Domonkos Anna volt segítségére.

1891-ben Temesváron a Délmagyarországi Ipari és Mezőgazdasági Kiállításon a Herend Rt., a Zsolnay porcelángyár és Fischer Vilmos porcelángyáros termékei szerepeltek job-ban, így a zsűri állami bronzérmet ítélt meg számára. A Kecskemét-Vidéki Iparkiállításon 1901-ben ezüstérmet kapott.

Az 1900-as évek elején rendszeresen hirdette magát a ceglédi, kecskeméti újságokban és az országos szaklapokban, de a legtöbb megrendelését személyes kapcsolatai révén kapta. Jól ismerte a helyi és a környékbeli építőmestereket és megrendelőinek ízlését. A számos újítással működtetett műhelyének kapacitását és termékeinek minőségét bizonyítja, hogy épületdíszei a mai napig láthatóak városunkban, a környékbeli településeken, de a vasútnak köszönhetően távolabbi vidékeken is.