Az 1890-es évek derekán az Alföldön megjelenő szecesszió kettős értelemben volt újszerű: új korstílus volt, és szakított az építészettörténet újra-felfedezésében. Erre vezethető vissza többek között a stílus francia és angol elnevezése, az art nouveau (új művészet) és a szecesszió elnevezés (kivonulás) is. A szecesszió időszaka mindössze az első világháborút megelőző két évtizedre korlátozódott, az Alföld szecessziója mégis jelentős, sőt számos kimondottan szecessziós várost is találunk (Kecskemét, Szeged, Szabadka, Nagyvárad).
Nem csak, hogy jelen volt
ez a stílus a térségben, de a témával foglalkozó szakirodalomban felmerül a
kérdés, hogy beszélhetünk-e egyenesen „alföldi szecesszióról”? Az
építészettörténeti írás több esetben elismeri az országon belüli különböző
szecesszióvariánsok létezését. Az alföldi régió sajátos századfordulós
architektúráját elsőként Keserü Katalin művészettörténész különböztette meg, „virágos
stílusként” jellemezve azt.
Gerle János már ezt a fogalmat használja, amikor a terület stílustörténetét elemzi. A Lechner Ödön-féle magyar szecesszió tudniillik sajátos variánssal egészül ki a régió városaiban: a markáns téglahasználat és a sgraffito (többrétegű vakolatdíszítés) jellemzi. Díszes homlokzatok, kígyózó oromzatok, a népművészet motívumkincsét felhasználó díszítőelemek jelentek meg az alföldi városok utcáin. A vékony vonalakból, növénymotívumokból szerkesztett ornamensek jellemzőek Cegléd épületeire is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése