Recenzió
HALÁCSY PÉTER – VÁLYI GÁBOR – BARRY WELLMAN (szerk.):
HATALOM A MOBILTÖMEGEK KEZÉBEN
Bp. : Typotex, 2007. 284 p. (Új média re:mix; 1.)
A kötet esettanulmányait a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció tanszékén működő Média Oktató és Kutató Központ (MOKK) munkatársai állították össze. A MOKK az új technológiák kulturális hatásait, elterjedésüket és használatuk formáit meghatározó társadalmi, gazdasági, szabályozáspolitikai környezetét kutatja. E kötete tizenegy, egymástól független, eredetileg 1999 és 2007 között megjelent tanulmányt és könyvfejezetet tartalmaz. Ezek mindegyike más-más szempontból közelíti meg az új technológiák témakörét.
Howard Rheingold 2002-es esettanulmánya nem véletlenül vált a kötet címévé („Smart mobs: hatalom a mobiltömegek kezében”). Rheingold a netháború két esetét is bemutatja: a Világkereskedelmi Szervezet 1999-es találkozója elleni nagyszabású tüntetés szervezését mobileszközök segítségével, és a Fülöp-szigetek lakosságának mozgósítását sms-ekkel (2001-ben), amely következményeként a lakosság erőszak nélkül megdöntötte a kormányt. A szerző hangsúlyozza, hogy „A netháború a konfliktusoknak egy újabban kibontakozó formája, amelyben a főszereplők – terrorsiták és bűnszervezetek a sötét oldalon, harcos társadalmi aktivisták a világos oldalon – az információs kornak megfelelő hálózati felépítést használják szervezeti, ideológiai, stratégiai és technológiai szinten is. A netháború gyakorlata jóval megelőzte az elméletét. Mind a civil, mind a hivatásos katonai szféra szerepői között terjedőben van a harcnak ez az új módja”. Felhívja a figyelmet arra, hogy a smart mobnak bár sok fajtája van, de a lényeg, hogy mindegyiket egy új társadalmi szerveződés tart életben, a hálózat. Az új típusú, hálózati társadalom segítheti a demokratikus döntési folyamatokat és a kollektív cselekvést épp úgy, mint az erőszakos és bomlasztó tevékenységeket. A valódi kérdésnek azonban azt tartja, hogy „Kitörhet-e együttműködési járvány, ha a smart mob-média a harcosok után eléri a polgárokat, újságírókat, kutatókat vagy a szórakozásra, barátokra, társra, vevőkre vagy eladókra vágyókat?”. A lehetséges választ ismét konkrét eseteken és 2002-ben folyamatban lévő kísérleteken keresztül vázolja fel. Megtudjuk, hogyan működik egy mobil ad hoc szociális hálózat, melyben a résztvevő személyek készülékei közötti szerveződés azonnal és bárhol megtörténik, amikor gazdáik megfelelő földrajzi közelségbe kerülnek egymáshoz. Íly módon a technológiai hálózat szociális hálózatot is jelent. Más kutatások célja, hogy egy személyes szoftver segítségével egy közösség közelben lévő tagjait szervezze, akik pld. aktuálisan felmerülő, hétköznapi feladatok elvégzésében segíthetnek egymásnak. Zárszavában Rheingold hangsúlyozza, hogy a különféle eszközök, technológiák ugyan előre megtervezettek, de azt előre se nem tervezték, se nem láthatták, hogy az eszközöket és technológiákat az emberek hogyan és mire fogják használni, s hogyan fogják velük az egész világot megváltoztatni.
Manuel Castells „A valóság virtuális kultúrája. A gutenberg-galaxistól a McLuhan-galaxisig: A tömegtájékoztatási eszközök kultúrájának kialakulása” című írásában a televíziózás változását követi végig. A TV újdonságát nem központosító erejében, hanem abban látja, hogy propagandaeszközként milyen hatalmas lehetőséget hordozott magában. A nyomtatott szöveg és a televízióműsor közti különbséget abban ragadja meg, hogy a szisztematikus kifejtést követelő nyomtatással szemben a TV műfaja a laza, nem megfontolt beszélgetésnek kedvez. Felvázolja a további média eszközök születését (pld. a videokészülék megjelenése, cagy egyes napilapok párhuzamos, de eltérő tartalmú változatai a különböző földrajzi régiókban). Véleménye szerint az új kommunikációs technológiák következményeként a tömegtársadalom szegmentálódása felé haladunk, mert ezek az új technológiák diverzifikált és specializált tájékoztatásra törekednek. E törekvésük leköveti azt a jelenséget, hogy a közönség szintén szegmentált; ideológiai, ízlésbeli, értékválasztási és életstílus tekintetében is. A televízió jövőjét a decentralizálódásban, diverzifikálódásban és testreszabásban látja, azaz minden üzenet a neki megfelelő médiumon keresztül, illetve az üzenethez illő műsortípusban jut el a nézőhöz; a médiumok és műsortípusok hangvételükben, képi megfogalmazásukban, sőt a műsorkészítés gyakolatában és a sugárzás struktúrájában is különböznek. Bár „a műsorok és az üzenetek globális hálózatban keringenek, ám mégsem egy globális faluban, hanem globálisan létrehozott és onnan szétszórt, testre szabott kunyhókban élünk.”
Jan van Dijk könyvének egy fejezete szerepel a kötetben önálló tanulmányként („A hálózati társadalom – Az új média társadalmi vonatkozásai”). Van Dijk interdiszciplináris szemlélettel sorra vesz olyan kérdéseket, mint az új média hatása a társadalmi egyenlőségre, a demokráciára, a biztonságra, a társadalmi kapcsolatok mennyiségére és minőségére, az emberi szellem gazdagságára. Foglalkozik az új technológiák kialakulásának okaival és következményeivel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a rövidtávú tecnikai, gazdasági és jogi szempontok általában túlzott figyelmet kapnak a téma tárgyalásakor, míg a társadalmi, politikai, kulturális hatások és a hosszú távú következmények ritkábban, vagy csak a spekuláció szintjén jelennek meg. Végső kérdésnek azt tekinti, hogy valóban minőségi változást hoz-e az információs és kommunikációs technológia. Vázlatosan áttekinti a telekommunikáció, majd az adatkommunikáció, végül a tömegkommunikáció fejlődését. Megállapítása szerint jelenleg az említett ágak integrálódásának szakaszában vagyunk. Áttekinti a média történetében lejátszódott kommunikációs forradalmakat strukturális és technikai szempontból. A fejlődés során az időben és térben rögzített kommunikációtól az időt és teret áthidaló kommunikációig jutott el az emberiség. Jellemzése szerint az új média sajátsága, hogy egyetlen médiumba integrálja a telekommunikációt, adatkommunikációt és tömegkommunikációt, valamint hogy kombinálja az offline és az online formákat. Kifejti az információforgalmi minták típusait: allokációs, konzultációs, regisztrációs, beszélgetési minta, melyek az új médiumban egyszerre vannak jelen, ám az allokációs típustól a beszélgetési minta felé halad a fejlődés. Összehasonlítja a régi és az új médiát sebesség, elérés, tárolókapacitás, pontosság, szelektivitás, interakivitás, ingergazdagság, komplexitás, adatvédelem szempontjából.
Lev Manovich: „Remixelhetőség” címmel azt tárgyalja, hogy az iparban a 20. század elején létrejött és hamarosan általánosan elterjedt szalagrendszerű gyártás, a termékek modulokból való összeállítása mennyiben van jelen a kultúrában, a kulturális javak létrehozatalában. A jelenkori információ átadás új útjai (sms, e-mail, levelezőlista, link, blog, RSS, social bookmark, tag) arra ösztönzik az embereket, hogy a különböző forrásokban megtalált, megszerzett információt saját maguk számára átemeljék, remixeljék és e megváltoztatott formában és összeállításban ismét mások számára közzétegyék; azaz együttműködjenek a különböző információs platformokon. Az információ fogadója nem egyszerűen befogadó, inkább ideiglenes állomás, akinél az információ remixelődik, majd új formájában halad tovább. A kulturális objektumok alkotó elemeikre bonthatók (képfájl rétegeire, CD-lemez egyes számaira, filmek képei pixelekre stb.). Véleménye szerint a kulturában mégsem a remixelhetőség az igazi újdonság, hanem hogy a folyamatban már bárki részt vehet (pld. házi videófelvétel, hangfelvétel, amatőr fotó, blog stb.) A modern sorozatgyártás alapelvének, a modularitásnak a megjelenése a kultúrában szintén az utóbbi évtizedekre tehető. A számítógép megjelenésével a modularitás az egyik alapvető jellemzője a digitális kultúrának. Már nemcsak a kulturális termék csomagolása és elosztása moduláris, hanem ez az elv a digitális technológia szerkezeti szintjén van jelen.
Vályi Gábor szociológiai megközelítésben foglalkozik a virtuális térben kommunikáló, valós közösségekkel („Közösségek hálózati kommunikációja”) Bemutatja a közösségek működésének és fogalmának átalakulását, ismerteti az internetet ideális közösségi kommunikációs, médiaplatformmá tévő műszaki sajátosságokat, az interneten zajló kommunikáció jellegzetességeit. Kitér arra, hogy milyen hatást gyakorol az interneten zajló kommunikáció a valós, lokális közösségek életére. Áttekinti a hálózati kommunikáció jellegzetességeit, architektaúrájának műszaki sajátosságait, s ahogyan ez hat a közösség interakciójára. Végső megállapítása, hogy az interneten zajló közösségi kommunikáció nem különül el a személyes találkozásra épülő, és egyéb média ill. távközlési eszközök által közvetített kommunikációtól; ezért nem szabad önálló rendszerként vizsgálni, mert mindezek összessége ad valós képet az információcseréről és társas viselkedésről.
Barry Wellman és Milena Gulia „A netszörfözők nem utaznak egyedül: virtuális közösségek mint valódi közösségek” címmel olvasható írása valójában egy korábbi tanulmányuk átdolgozása a MOKK számára. Azt a kérdést járják körbe, mely az internet megjelenése óta folyamatosan foglalkoztatja a szakembereket és a laikusokat egyarán: „találhatnak-e az emberek közösségeket online az interneten keresztül?”. A szerzők szerint mind a rajongók, mind a kritikusok tábora elfogult, tudománytalan, szűklátókörű, és egymás megsemmisítésére törekszik. Arról sem vesznek tudomást, hogy a technológiai változások hogyan befolyásolják a közösségeket, holott a szociális hálózatok elemzése nyomán a szociológiában erősödik az a vélemény, hogy a szomszédi-rokoni kapcsolatok csak egy kis részét alkotják a teljes közösségi hálónak. A közösség tércentrikus definícióját a társas hálózaton alapuló meghatározás váltotta fel. „Nem arról van szó, hogy a világ egy globális falu lenne, hanem – ahogy McLuhan eredetileg mondta – az ember „faluja” átérheti a bolygót.” Mivel a szerzők szerint a vitázó felek az internetet izolált szociális jelenségként kezelik, nem figyelnek arra, hogy az internetes interakciók hogyan illeszkednek a mindennapi életbe, és hogy az online érintkezés csak egy lehetséges érintkezés, nem pedig egy másik valóság. Ezért e tanulmányban 7 kulcskérdést válaszolnak meg:
1) A virtuális közösség specializált segítséget nyújthat, ezért egy-egy személynek sokszínű kapcsolati hálóval kell rendelkeznie, hogy mindig a megfelelő helyen kérhessen és kaphasson segítséget.
2) A nagyszámú gyenge kapcsolat akár online, akár offline, alkalmasabb arra, hogy a szociálisan különböző embereket összekapcsolja, hogy különböző szociális körökkel kerüljünk kapcsolatba. Vagyis az információszerzéshez fontosabb, hogy hányféle emberrel van kapcsolatunk, mint hogy hány emberrel van kapcsolatunk.
3) Létezik online kölcsönösség és kötődés a virtuális közösségekben is. Sok netező viszonozza a kapott segítséget.
4) A neten is lehetséges szoros, közeli kapcsolatokat kialakítani. Ez sokban hasonlít a szoros offline kapcsolathoz: önkéntes, rendszeres, barátságos, kölcsönös, hosszútávú. A net nem zárja ki eleve az intimitást, de a kapcsolat fejlődése lassabb lehet, mert a kommunikáció aszinkron.
5) Sok kapcsolat működik offline és online is. Nem a médium a fontos, hanem maga a kapcsolat.
6) Ma már az offline kapcsolatok is szerteágazók, sokfélék, változatosak. A neten az emberek több részközösségnek tagjai, sokféle fórumon, hírcsoportban stb. vannak jelen, ezek alapja a közös érdeklődés.
7) A virtuális közösségek sokban hasonlítanak a „valódi” kapcsolatokra: időszakosak, specializáltak, változó erősségűek, de ezek összessége széleskörű támogatást tud adni.
A tanulmány végül így összegez: „a virtuális közösségekről készült igen kevés módszeres vizsgálat több kérdést vetett fel, mint ahányra – akár részlegesen is – választ adott (…..) Itt az ideje, hogy az anekdotákat tényekre cseréljük. A téma fontos – gyakorlati, tudományos és politikai szempontból is. A válaszokat még nem találtuk meg. A kérdések még csak most kezdenek kialakulni.”
Bodó Balázs jóvoltából a kötetben szereplő Wellman-írás nyomtatásban való kiadási joga megszerzésén keresztül pillanthatunk be a szerzői jogi rendszer működésébe, győződhetünk meg a kiadás költségének esetlegességéről, a kiadói monopóliumok működéséről. („A szerzői jog gazdaságtana az online világban – avagy mennyibe kerül egy, a neten ingyenesen elérhető cikk magyar kiadása?”) A szerző végső összegzése szerint a jelenlegi állapotban „számos middlemen segítsége kell a kereslet és a kínálat egymásra találásához, mert másképpen nem jönne létre piac. Ma előbb lehet a szerzőtől engedélyt kérni e-mailen, mint megtalálni azt a közvetítőt, aki a jogokat birtokolja. Az a rendszer tehát, amelyik egy offline médiarendszerben a tranzakciós költségek csökkentésére szolgált, ma a tranzakciós költségekben a legnagyobb tétel.”
A David Depew és John Durham Peters szerzőpáros „Közösségek és kommunikáció: fogalmi háttér” című tanulmánya a kommunikáció és a közösség kapcsolatának eszmetörténetét vázolja. Lehetséges-e, hogy a közösségeket a kommunikáció hozza létre? Ha igen, miért? Hogyan történik ez? Felvázolják, hogyan vélekedett erről Arisztotelész, az amerikai demokratikus republikanizmus, a 19. századi George Eliot, a 19-20. század nagy gondolkodói (Hegel, Marx, Spencer, Dewey stb.). Céljuk, hogy a kommunikációt és a közösségeket tanulmányozók tudatában legyenek annak, hogy vizsgálódásukat voltaképpen a fenti eszmetörténet keretein belül végzik.
Christian Sandvig az internet ritkán figyelembe vett aspektusára, a technikai jellemzőkre fókuszál („Az internet szerkezeti problémái a kultúrpolitika nézőpontjából”), melyek befolyásolják a szerkezet és tartalom kapcsolatát, sőt azt is, hogy ki vehet részt a kulturális tartalmak létrehozásában. Ez ugyanis anyagi kérdés. Jelenleg a felhasználók passzív befogadóként vannak jelen, míg a tartalmak létrehozóinak magas tőkebefektetésre van szükségük. Ahhoz, hogy a technológia valóban megfeleljen az egyenlőség ideájának, a rendszer strukturális és technikai részleteit illetően is kultúrpolitikai döntésre van szükség a szerző szerint.
Kumin Ferenc „Az online Baja – Egy város felfedezi magát az interneten” című esettanulmánya az e-demokrácia és az e-kormányzat általános ismérveit tekinti át, a bajai eset sajátosságait és a város online aktivitását követő ismertséget és elismertséget vizsgálja.
Edward Castronova az USA-ban oly népszerű virtuális világban játszható szerepjátékok egyikében vett részt. („Virtuális világok: gazdasági és társadalmi beszámoló a virtuális vadnyugatról”) Hat hónap alatt szerzett tapasztalatairól, megfigyeléseiről, adatairól számol be. Ezeknek a játékoknak társadalmi, gazdasági jelentősége egyaránt van, sőt egyes gazdasági szakértők szerint az e-kereskedelem jövőjét jelenthetik, mert folyamatosan növekvő bevételt hoznak működtetőiknek annak ellenére, hogy az internetes kereskedelem és a valóságos gazdaság is visszaesik. A játékosok szabadidejük jelentős részét – sőt, olykor munkaidejüknél is több időt – a virtuális világban, avatarjukkal töltik, bár a szolgáltatás egyszeri és havi költséget is jelent számukra.
HATALOM A MOBILTÖMEGEK KEZÉBEN
Bp. : Typotex, 2007. 284 p. (Új média re:mix; 1.)
A kötet esettanulmányait a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció tanszékén működő Média Oktató és Kutató Központ (MOKK) munkatársai állították össze. A MOKK az új technológiák kulturális hatásait, elterjedésüket és használatuk formáit meghatározó társadalmi, gazdasági, szabályozáspolitikai környezetét kutatja. E kötete tizenegy, egymástól független, eredetileg 1999 és 2007 között megjelent tanulmányt és könyvfejezetet tartalmaz. Ezek mindegyike más-más szempontból közelíti meg az új technológiák témakörét.
Howard Rheingold 2002-es esettanulmánya nem véletlenül vált a kötet címévé („Smart mobs: hatalom a mobiltömegek kezében”). Rheingold a netháború két esetét is bemutatja: a Világkereskedelmi Szervezet 1999-es találkozója elleni nagyszabású tüntetés szervezését mobileszközök segítségével, és a Fülöp-szigetek lakosságának mozgósítását sms-ekkel (2001-ben), amely következményeként a lakosság erőszak nélkül megdöntötte a kormányt. A szerző hangsúlyozza, hogy „A netháború a konfliktusoknak egy újabban kibontakozó formája, amelyben a főszereplők – terrorsiták és bűnszervezetek a sötét oldalon, harcos társadalmi aktivisták a világos oldalon – az információs kornak megfelelő hálózati felépítést használják szervezeti, ideológiai, stratégiai és technológiai szinten is. A netháború gyakorlata jóval megelőzte az elméletét. Mind a civil, mind a hivatásos katonai szféra szerepői között terjedőben van a harcnak ez az új módja”. Felhívja a figyelmet arra, hogy a smart mobnak bár sok fajtája van, de a lényeg, hogy mindegyiket egy új társadalmi szerveződés tart életben, a hálózat. Az új típusú, hálózati társadalom segítheti a demokratikus döntési folyamatokat és a kollektív cselekvést épp úgy, mint az erőszakos és bomlasztó tevékenységeket. A valódi kérdésnek azonban azt tartja, hogy „Kitörhet-e együttműködési járvány, ha a smart mob-média a harcosok után eléri a polgárokat, újságírókat, kutatókat vagy a szórakozásra, barátokra, társra, vevőkre vagy eladókra vágyókat?”. A lehetséges választ ismét konkrét eseteken és 2002-ben folyamatban lévő kísérleteken keresztül vázolja fel. Megtudjuk, hogyan működik egy mobil ad hoc szociális hálózat, melyben a résztvevő személyek készülékei közötti szerveződés azonnal és bárhol megtörténik, amikor gazdáik megfelelő földrajzi közelségbe kerülnek egymáshoz. Íly módon a technológiai hálózat szociális hálózatot is jelent. Más kutatások célja, hogy egy személyes szoftver segítségével egy közösség közelben lévő tagjait szervezze, akik pld. aktuálisan felmerülő, hétköznapi feladatok elvégzésében segíthetnek egymásnak. Zárszavában Rheingold hangsúlyozza, hogy a különféle eszközök, technológiák ugyan előre megtervezettek, de azt előre se nem tervezték, se nem láthatták, hogy az eszközöket és technológiákat az emberek hogyan és mire fogják használni, s hogyan fogják velük az egész világot megváltoztatni.
Manuel Castells „A valóság virtuális kultúrája. A gutenberg-galaxistól a McLuhan-galaxisig: A tömegtájékoztatási eszközök kultúrájának kialakulása” című írásában a televíziózás változását követi végig. A TV újdonságát nem központosító erejében, hanem abban látja, hogy propagandaeszközként milyen hatalmas lehetőséget hordozott magában. A nyomtatott szöveg és a televízióműsor közti különbséget abban ragadja meg, hogy a szisztematikus kifejtést követelő nyomtatással szemben a TV műfaja a laza, nem megfontolt beszélgetésnek kedvez. Felvázolja a további média eszközök születését (pld. a videokészülék megjelenése, cagy egyes napilapok párhuzamos, de eltérő tartalmú változatai a különböző földrajzi régiókban). Véleménye szerint az új kommunikációs technológiák következményeként a tömegtársadalom szegmentálódása felé haladunk, mert ezek az új technológiák diverzifikált és specializált tájékoztatásra törekednek. E törekvésük leköveti azt a jelenséget, hogy a közönség szintén szegmentált; ideológiai, ízlésbeli, értékválasztási és életstílus tekintetében is. A televízió jövőjét a decentralizálódásban, diverzifikálódásban és testreszabásban látja, azaz minden üzenet a neki megfelelő médiumon keresztül, illetve az üzenethez illő műsortípusban jut el a nézőhöz; a médiumok és műsortípusok hangvételükben, képi megfogalmazásukban, sőt a műsorkészítés gyakolatában és a sugárzás struktúrájában is különböznek. Bár „a műsorok és az üzenetek globális hálózatban keringenek, ám mégsem egy globális faluban, hanem globálisan létrehozott és onnan szétszórt, testre szabott kunyhókban élünk.”
Jan van Dijk könyvének egy fejezete szerepel a kötetben önálló tanulmányként („A hálózati társadalom – Az új média társadalmi vonatkozásai”). Van Dijk interdiszciplináris szemlélettel sorra vesz olyan kérdéseket, mint az új média hatása a társadalmi egyenlőségre, a demokráciára, a biztonságra, a társadalmi kapcsolatok mennyiségére és minőségére, az emberi szellem gazdagságára. Foglalkozik az új technológiák kialakulásának okaival és következményeivel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a rövidtávú tecnikai, gazdasági és jogi szempontok általában túlzott figyelmet kapnak a téma tárgyalásakor, míg a társadalmi, politikai, kulturális hatások és a hosszú távú következmények ritkábban, vagy csak a spekuláció szintjén jelennek meg. Végső kérdésnek azt tekinti, hogy valóban minőségi változást hoz-e az információs és kommunikációs technológia. Vázlatosan áttekinti a telekommunikáció, majd az adatkommunikáció, végül a tömegkommunikáció fejlődését. Megállapítása szerint jelenleg az említett ágak integrálódásának szakaszában vagyunk. Áttekinti a média történetében lejátszódott kommunikációs forradalmakat strukturális és technikai szempontból. A fejlődés során az időben és térben rögzített kommunikációtól az időt és teret áthidaló kommunikációig jutott el az emberiség. Jellemzése szerint az új média sajátsága, hogy egyetlen médiumba integrálja a telekommunikációt, adatkommunikációt és tömegkommunikációt, valamint hogy kombinálja az offline és az online formákat. Kifejti az információforgalmi minták típusait: allokációs, konzultációs, regisztrációs, beszélgetési minta, melyek az új médiumban egyszerre vannak jelen, ám az allokációs típustól a beszélgetési minta felé halad a fejlődés. Összehasonlítja a régi és az új médiát sebesség, elérés, tárolókapacitás, pontosság, szelektivitás, interakivitás, ingergazdagság, komplexitás, adatvédelem szempontjából.
Lev Manovich: „Remixelhetőség” címmel azt tárgyalja, hogy az iparban a 20. század elején létrejött és hamarosan általánosan elterjedt szalagrendszerű gyártás, a termékek modulokból való összeállítása mennyiben van jelen a kultúrában, a kulturális javak létrehozatalában. A jelenkori információ átadás új útjai (sms, e-mail, levelezőlista, link, blog, RSS, social bookmark, tag) arra ösztönzik az embereket, hogy a különböző forrásokban megtalált, megszerzett információt saját maguk számára átemeljék, remixeljék és e megváltoztatott formában és összeállításban ismét mások számára közzétegyék; azaz együttműködjenek a különböző információs platformokon. Az információ fogadója nem egyszerűen befogadó, inkább ideiglenes állomás, akinél az információ remixelődik, majd új formájában halad tovább. A kulturális objektumok alkotó elemeikre bonthatók (képfájl rétegeire, CD-lemez egyes számaira, filmek képei pixelekre stb.). Véleménye szerint a kulturában mégsem a remixelhetőség az igazi újdonság, hanem hogy a folyamatban már bárki részt vehet (pld. házi videófelvétel, hangfelvétel, amatőr fotó, blog stb.) A modern sorozatgyártás alapelvének, a modularitásnak a megjelenése a kultúrában szintén az utóbbi évtizedekre tehető. A számítógép megjelenésével a modularitás az egyik alapvető jellemzője a digitális kultúrának. Már nemcsak a kulturális termék csomagolása és elosztása moduláris, hanem ez az elv a digitális technológia szerkezeti szintjén van jelen.
Vályi Gábor szociológiai megközelítésben foglalkozik a virtuális térben kommunikáló, valós közösségekkel („Közösségek hálózati kommunikációja”) Bemutatja a közösségek működésének és fogalmának átalakulását, ismerteti az internetet ideális közösségi kommunikációs, médiaplatformmá tévő műszaki sajátosságokat, az interneten zajló kommunikáció jellegzetességeit. Kitér arra, hogy milyen hatást gyakorol az interneten zajló kommunikáció a valós, lokális közösségek életére. Áttekinti a hálózati kommunikáció jellegzetességeit, architektaúrájának műszaki sajátosságait, s ahogyan ez hat a közösség interakciójára. Végső megállapítása, hogy az interneten zajló közösségi kommunikáció nem különül el a személyes találkozásra épülő, és egyéb média ill. távközlési eszközök által közvetített kommunikációtól; ezért nem szabad önálló rendszerként vizsgálni, mert mindezek összessége ad valós képet az információcseréről és társas viselkedésről.
Barry Wellman és Milena Gulia „A netszörfözők nem utaznak egyedül: virtuális közösségek mint valódi közösségek” címmel olvasható írása valójában egy korábbi tanulmányuk átdolgozása a MOKK számára. Azt a kérdést járják körbe, mely az internet megjelenése óta folyamatosan foglalkoztatja a szakembereket és a laikusokat egyarán: „találhatnak-e az emberek közösségeket online az interneten keresztül?”. A szerzők szerint mind a rajongók, mind a kritikusok tábora elfogult, tudománytalan, szűklátókörű, és egymás megsemmisítésére törekszik. Arról sem vesznek tudomást, hogy a technológiai változások hogyan befolyásolják a közösségeket, holott a szociális hálózatok elemzése nyomán a szociológiában erősödik az a vélemény, hogy a szomszédi-rokoni kapcsolatok csak egy kis részét alkotják a teljes közösségi hálónak. A közösség tércentrikus definícióját a társas hálózaton alapuló meghatározás váltotta fel. „Nem arról van szó, hogy a világ egy globális falu lenne, hanem – ahogy McLuhan eredetileg mondta – az ember „faluja” átérheti a bolygót.” Mivel a szerzők szerint a vitázó felek az internetet izolált szociális jelenségként kezelik, nem figyelnek arra, hogy az internetes interakciók hogyan illeszkednek a mindennapi életbe, és hogy az online érintkezés csak egy lehetséges érintkezés, nem pedig egy másik valóság. Ezért e tanulmányban 7 kulcskérdést válaszolnak meg:
1) A virtuális közösség specializált segítséget nyújthat, ezért egy-egy személynek sokszínű kapcsolati hálóval kell rendelkeznie, hogy mindig a megfelelő helyen kérhessen és kaphasson segítséget.
2) A nagyszámú gyenge kapcsolat akár online, akár offline, alkalmasabb arra, hogy a szociálisan különböző embereket összekapcsolja, hogy különböző szociális körökkel kerüljünk kapcsolatba. Vagyis az információszerzéshez fontosabb, hogy hányféle emberrel van kapcsolatunk, mint hogy hány emberrel van kapcsolatunk.
3) Létezik online kölcsönösség és kötődés a virtuális közösségekben is. Sok netező viszonozza a kapott segítséget.
4) A neten is lehetséges szoros, közeli kapcsolatokat kialakítani. Ez sokban hasonlít a szoros offline kapcsolathoz: önkéntes, rendszeres, barátságos, kölcsönös, hosszútávú. A net nem zárja ki eleve az intimitást, de a kapcsolat fejlődése lassabb lehet, mert a kommunikáció aszinkron.
5) Sok kapcsolat működik offline és online is. Nem a médium a fontos, hanem maga a kapcsolat.
6) Ma már az offline kapcsolatok is szerteágazók, sokfélék, változatosak. A neten az emberek több részközösségnek tagjai, sokféle fórumon, hírcsoportban stb. vannak jelen, ezek alapja a közös érdeklődés.
7) A virtuális közösségek sokban hasonlítanak a „valódi” kapcsolatokra: időszakosak, specializáltak, változó erősségűek, de ezek összessége széleskörű támogatást tud adni.
A tanulmány végül így összegez: „a virtuális közösségekről készült igen kevés módszeres vizsgálat több kérdést vetett fel, mint ahányra – akár részlegesen is – választ adott (…..) Itt az ideje, hogy az anekdotákat tényekre cseréljük. A téma fontos – gyakorlati, tudományos és politikai szempontból is. A válaszokat még nem találtuk meg. A kérdések még csak most kezdenek kialakulni.”
Bodó Balázs jóvoltából a kötetben szereplő Wellman-írás nyomtatásban való kiadási joga megszerzésén keresztül pillanthatunk be a szerzői jogi rendszer működésébe, győződhetünk meg a kiadás költségének esetlegességéről, a kiadói monopóliumok működéséről. („A szerzői jog gazdaságtana az online világban – avagy mennyibe kerül egy, a neten ingyenesen elérhető cikk magyar kiadása?”) A szerző végső összegzése szerint a jelenlegi állapotban „számos middlemen segítsége kell a kereslet és a kínálat egymásra találásához, mert másképpen nem jönne létre piac. Ma előbb lehet a szerzőtől engedélyt kérni e-mailen, mint megtalálni azt a közvetítőt, aki a jogokat birtokolja. Az a rendszer tehát, amelyik egy offline médiarendszerben a tranzakciós költségek csökkentésére szolgált, ma a tranzakciós költségekben a legnagyobb tétel.”
A David Depew és John Durham Peters szerzőpáros „Közösségek és kommunikáció: fogalmi háttér” című tanulmánya a kommunikáció és a közösség kapcsolatának eszmetörténetét vázolja. Lehetséges-e, hogy a közösségeket a kommunikáció hozza létre? Ha igen, miért? Hogyan történik ez? Felvázolják, hogyan vélekedett erről Arisztotelész, az amerikai demokratikus republikanizmus, a 19. századi George Eliot, a 19-20. század nagy gondolkodói (Hegel, Marx, Spencer, Dewey stb.). Céljuk, hogy a kommunikációt és a közösségeket tanulmányozók tudatában legyenek annak, hogy vizsgálódásukat voltaképpen a fenti eszmetörténet keretein belül végzik.
Christian Sandvig az internet ritkán figyelembe vett aspektusára, a technikai jellemzőkre fókuszál („Az internet szerkezeti problémái a kultúrpolitika nézőpontjából”), melyek befolyásolják a szerkezet és tartalom kapcsolatát, sőt azt is, hogy ki vehet részt a kulturális tartalmak létrehozásában. Ez ugyanis anyagi kérdés. Jelenleg a felhasználók passzív befogadóként vannak jelen, míg a tartalmak létrehozóinak magas tőkebefektetésre van szükségük. Ahhoz, hogy a technológia valóban megfeleljen az egyenlőség ideájának, a rendszer strukturális és technikai részleteit illetően is kultúrpolitikai döntésre van szükség a szerző szerint.
Kumin Ferenc „Az online Baja – Egy város felfedezi magát az interneten” című esettanulmánya az e-demokrácia és az e-kormányzat általános ismérveit tekinti át, a bajai eset sajátosságait és a város online aktivitását követő ismertséget és elismertséget vizsgálja.
Edward Castronova az USA-ban oly népszerű virtuális világban játszható szerepjátékok egyikében vett részt. („Virtuális világok: gazdasági és társadalmi beszámoló a virtuális vadnyugatról”) Hat hónap alatt szerzett tapasztalatairól, megfigyeléseiről, adatairól számol be. Ezeknek a játékoknak társadalmi, gazdasági jelentősége egyaránt van, sőt egyes gazdasági szakértők szerint az e-kereskedelem jövőjét jelenthetik, mert folyamatosan növekvő bevételt hoznak működtetőiknek annak ellenére, hogy az internetes kereskedelem és a valóságos gazdaság is visszaesik. A játékosok szabadidejük jelentős részét – sőt, olykor munkaidejüknél is több időt – a virtuális világban, avatarjukkal töltik, bár a szolgáltatás egyszeri és havi költséget is jelent számukra.
Szöllősy Gabriella, 2012.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése