Az olvasó lázadása? – Kritika, vita, internet

Recenzió

Akár a használhatóság, akár a kötet által tárgyalt témák és ezek kapcsán a laikus szemlélőkkel való kapcsolatteremtés oldaláról vizsgáljuk a művet, fölöttébb vegyes, ellentmondásos kötetet tartunk a kezünkben. A XV. JAK Tanulmányi Napok szervezői, Bárány Tibor és Rónai András által szerkesztett, Az olvasó lázadása? Kritika, vita, internet című könyv ugyanis részben az említett, a kritikaírás kérdéseit taglaló rendezvényen elhangzott előadásokból összeállított rövidebb lélegzetű anyagokat közlő konferenciakötet, részben pedig publicisztikákból, rövid tanulmányokból és egy, esszészerű monológból álló gyűjteményes kötet.

A túl tág témamegjelölés következtében az írások inkább a szétesés érzetét kelthetik, ingadozó színvonalúak, felületes eredményeket hoznak. Az előszó alapján megállapíthatjuk, hogy a rendezvény szervezőinek alapvető célkitűzései a kritika műfaji változásainak feltárása a szakmabeliek és az egyszerű érdeklődők előtt egyaránt valamint a kritikaírással kapcsolatos felvetések megbeszélése. A vitatémák közül az előszóban felsoroltak mindegyike: az irodalomkritika és irodalomtudomány viszonya, a színház- és a tévékritika, az online közzététel, egy-egy önálló konferencia témájaként is megállná a helyét. A szóba hozható problémák tág köre is hozzájárult ahhoz, hogy a jelen köteten szereplő írások, mind jellegüket, mind tárgyukat illetően nagyban különbözzenek egymástól. Például míg László Emese egy irodalmi szöveg különféle műfajú szakirodalmát vizsgálja, Margócsy István négy irodalomkritika-történeti epizódot elemez röviden. Keresztesi József és Elek Tibor kritikusi hitvallásukat írják meg, Széky János pedig a médiakritikáról ír tanulmányt.

Ahogyan a példákból is kitetszik, az előadás-szövegek kapcsán sem módszertani, sem tematikus értelemben vett egységről nem beszélhetünk; ám a könyv szerkezetét még jobban szétzilálják a szerkesztői döntés következtében a kötetbe került további szövegek. Ezek között a „kis kritika-vita” pár darabja és néhány utólag, a kötet számára készült, a kritika további kérdéseit tárgyaló dolgozat szerepel. A „kis kritika-vita” témakörében a szövegek újraközlése egyfelől az olvasó tájékozódását segíti, másfelől a vitácska felvetéseivel jellemzően számot vető előadás-szövegek megértését könnyíti meg.

Hasonló szerkezeti és elképzelésbeli aránytalanságot okoz a művészet- és média-kritikai fejezet, amelyben a színház- és félig-meddig a filmkritika kérdéseit, kortárs állapotait egy-egy, a zene- és tévékritikáét két-két, nem túl terjedelmes írás tárgyalja. Ebből még nem következik az, hogy ez a kötet fontosabbnak tartaná a zene- és tévékritikáról való beszédet a színház- vagy filmkritikáról való beszédhez képest, azonban rámutat a tényre, mely szerint Az olvasó lázadása? a képzőművészet-, a múzeum- vagy tárlatkritika kérdéseivel egyáltalán nem foglalkozik. Ha Széky János írásának kivételével a keletkezett tömb létrehozását a szélesebb, az irodalmon túlra tekintés tette szükségessé, az említett tárgyak hanyagolása komoly problémát jelent, akár az ún. szűkebb szakma, akár az ún. laikus olvasói rétegek érdeklődésére tart is számot a kötet.

Összegezve az elmondottakat, a kötet a kritikaírás gyakorlati, elméleti és történeti vagy az online nyilvánosság kérdéseit egyaránt tárgyalja: bepillantást akar nyújtani a „kis kritika-vitába”, a sokféle tárgyú kritikaírás helyzeteiről kíván leírást adni, mindemellett mindezekkel kapcsolatban további bizonyítékok keresését, helyzetleírások és elképzelések létrejöttét szorgalmazza. Az olvasó lázadása? a szűkebb szakmát és a laikus olvasókat egyaránt meg szeretné szólítani. E célokat azonban az írások vegyessége miatt nehéz elérni, hiszen egy irodalomtudós számára a publicisztikák vagy a személyes beszámolók túl pontatlanok.

A könyv öt fejezetre tagolódik. A Variációk műbírálatra című fejezet négy írása direkt önértelmezéseket is tartalmazó mű: Keresztesi József, Károlyi Csaba, Elek Tibor és Gács Anna írásai a kulturális antropológia résztvevő megfigyelésének példái, ha ezek saját élet- és kritikaíró vagy a kritikaírás oktatásával kapcsolatos előfeltevéseiket és tapasztalataikat fogalmazzák meg. Gács Anna az ELTE média szakán választható kritikaírás-szeminárium során szerzett benyomásait összegzi, a résztvevők fogyasztói szokásait, írásaik jellegzetes fordulatait, illetve karrierlehetőségeiket elemzi. Míg írása leginkább oktatási esettanulmányként definiálható, Károlyi Csaba nagyobb lélegzetű dolgozata az irodalomkritika-történet utóbbi néhány évtizedéről ad rövid áttekintést, illetve az irodalomkritika jelenlegi helyzetének és problémáinak tárgyalását vállalja fel, fő gondnak pedig az intézményrendszer fogyatékosságát, a rendszeres, nagy számú napilapkritika hiányát tartja. László Emese Nádas Péter Hátországi naplóját alaposan elemző írása mind témája és módszere, mind pedig a személyes jellegű kitérők figyelmen kívül hagyása miatt különbözik a többi írástól.

Keresztesi József és Elek Tibor írásai a saját területükről, követett elveikről és kritikai ideáljaikról számolnak be. Keresztesi a „vidám eklektika” módszerét, illetve az „előzékeny elitizmus” kritikusi szerepét mutatja be. Előbbi alatt egy több tényező által meghatározott, egyik kritikáról a másikra ezen alkotóelemektől függően módosuló elképzelést ért. Véleménye szerint az „értékelés mozzanata” „nem külső normákhoz igazodik, hanem az ízlésen alapul, amelyet valós érdeklődés eredményez. Ezt az élményt azonban az olvasmány és a kritikus műveltsége egyaránt formálja. Az „előzékeny elitizmust” illetően a gondos érvelés, a bemutatás hagyományossága, illetve a köznyelvhez közelítés említi meg, jelezve, hogy az előzékenység a célzott olvasóközönséggel kapcsolatos. Elek Tibor a közérthető beszédmód vonatkozásában kollégájával rokon koncepciót vázol fel, a tágabb olvasóközönség megcélzása alapján.

A lehetőségek, a számba vehető problémák sokféleségét illetően Rákai Orsolya következő fejezetet nyitó írása a legszínesebb. Az általánosításokkal kapcsolatos fenntartásai miatt inkább bemutat és végleges, egyértelmű megoldására tör. Margócsy István irodalomkritika-történeti vázlata négy eset áttekintésével, Horkay-Hörcher Ferenc a kritikusi ízlés vizsgálatával árnyalja tovább a képet. Sári B. László az esztétikai megközelítés mellett a politikai szempontok érvényre juttatását szorgalmazza, egyúttal Havasréti József és Angyalosi Gergely bírálataira is válaszol, Kálmán C. György pedig a digitális médiumnak a kritikus pozíciójára, a kritika szövegszerű jegyeire tett lehetséges hatásait elemzi.

A harmadik fejezet a „kis kritika-vita” szövegeit hozza, Vári György írásával, illetve Tófalvy Tamásnak az online közösségeket, publikációs módokat és üzleti implikációikat vizsgáló szövegével kiegészítve. Bárány Tibor és Lapis József hozzászólásai Dunajcsik Mátyás írásának lendületét, pontatlanságait igazítják ki, illetve a Könyvesblog „forradalmát” zúzzák szét. Lapis körültekintő tanulmánya mindenképp kiemelendő e fejezet anyagai közül: a „kis kritika-vita” által felvetett problémák ellentmondásosságára, az egyes hozzászólások csúsztatásaira, a tudományossággal való visszaélési lehetőségekre világít rá, a vitácska szakszerű, tanulságos összefoglalását nyújtja.

A negyedik fejezet társművészeti és médiakritikai tárgyú írásai az irodalomkritikához részint hasonló, részint sokkal súlyosabb problémákkal való küszködésről mesélnek. Tompa Andrea tanulmányából kiderül, hogy a színikritikusok az irodalmárok többségéhez hasonlóan hobbikritikusok ugyan, ám az utóbbiakkal ellentétben szaktudományos ismeretrendszerük és elemző eszköztáruk gyakorta szűkös és elmaradott bizonyul. Az elitkultúra zenei produktumainak kritikái a színházkritikákhoz hasonlóan leginkább a szakmai közönséget érik el, a vásárló-fogyasztó, rétegeket viszont nem, az extrém metálzene képviselőit pedig döntően a kultikus befogadásmód jellemzi. Igazán siralmas állapotok a hazai tévékritikában uralkodnak. Jól jelzi ezt a szakkritikusok hiánya, illetve Szerbhorváth György írását záró megjegyzése, miszerint a tévéműsorok nagy többségét nemcsak, hogy nem lehet, de egyenesen módszertani hiba esztétikailag megítélni.

A záró, kétségkívül a legprovokatívabb fejezet Bán Zoltán András Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ! című munkáját tartalmazza, s fel is sorakoztat minden jellemző műfaji sajátosságot, így a személyes tapasztalatok, élmények megosztását, a pontos adatolástól, forrásmegjelöléstől való nagyvonalú eltekintést, bombasztikus téziseket, hatásvadász retorikai és helyesírási eljárásokat. A szöveg saját elvét azonban nem tartja szem előtt. A szöveg állításainak jó része ugyanis zavaros, tehát épp a beszédtárgy, az utóbbi fél évszázad magyar irodalom- és irodalomkritika-történetének megértéséhez és tisztázásához nem visz közelebb. A főbb tézisek közül jó néhány nem igazi újdonság. Kétségkívül újszerű megállapításnak tekinthető viszont, hogy a múlt rendszer irodalmi berendezkedésében mind az írók, mind az olvasóközönség jól jártak, egyedül a kritikát érték támadások. Bán szerint három kivételtől eltekintve az összes író kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötött az államhatalommal, ám azt, hogy a saját, mindenkire kiterjedő tudása milyen írott vagy élőszavas forrásoknak köszönhető, nem tudjuk meg.

Baliga Violetta Lilla, 2012.