Az örökkévalóság ára: Kié az arcunk és a hangunk a síron túlról?

 Az eredeti cikk alapadatai:

- Eredeti cím: 

From bones to bytes:

Anticipating and addressing the governance challenges of human digital remains and posthumous digital human twins
- Szerzők:

Máirtín Cunneen, Ruhi AnandFinn, Raymond Friel, Paul Tennent, Sami Brandt 
- Megjelenési adatok:

AI & Society 41, 2021–2040 (2026)
- Elérés:

https://doi.org/10.1007/s00146-025-02514-4
- Kulcsszavak:

1. Testek és technológia,

2. Igazságügyi régészet,

3. Régészet és társadalmi kérdések,

4. Digitális etika,

5. Digitális bölcsészettudományok, 

6. Digitális jogok

A kép forrása: Springer Nature Link adatbázis (a kép jelen tanulmány 2. ábrája)

Jelen tanulmány egy olyan területet próbál tisztázni mely még jogilag és etikailag is igencsak elmaradott és kevésbé rendezett terület, hiszen a cikk alapkérdése nem más, mint: hogy mi történik az emberek digitális maradványaival a haláluk után, és milyen problémákat vet fel az egyre fejlettebb mesterséges intelligencia (AI) és a virtuális valóság fajták által létrehozható digitális emberi másolatok, úgynevezett digitális ikrek fennmaradása és felhasználása.

 

A szerzők fő állításuk szerint a digitális technológiák folyamatos fejlődése, megtévesztően hasonló helyzetet teremt, és bizonyos szempontból párhuzamba állítható a 18–19. századi „grave robbing” azaz magyarul sírrablással, illetve „resurrection trade” vagyis az illegális holttest-kereskedelem jelenségével: ahogy korábban az emberi, kézzel fogható holttest vált a tudományos és kereskedelmi érdeklődés tárgyává, a tanulmány szerint a jövőben az ember digitális maradványai is hasonló értékké válhatnak.

Ezt a párhuzamot a cikkben egy úgynevezett Frank, egy dublini orvosprofesszor példájára hivatkozva szemléltetik, aki tanácsot adott diákjainak arról, hogy a jogi hézag a testre, és nem az elhunyt személy tulajdonára vonatkozik:

„ …ne feledd, hogy ha csak a testet veszed el, nincs olyan törvény, amely szerint megérinthetnének, de ha csak egy rongyot vagy egy harisnyát is elveszel vele, az egy felakasztható dolog. (Frank, 1976)”

Éppen ezért a szerzők a legfontosabbak között emelik ki a HDR-t azaz a Human Digital Remains, magyarul az emberi digitális maradványok fogalomkörének tisztázását. Ebbe a kategóriába sorolják többek között főként: 

- az elhunyt személy online profiljait,

- digitális nyomait,

- viselkedési és biometrikus adatait, valamint 

- az egyre fejlettebb digitális reprezentációkat is. 

A kép forrása: Springer Nature Link adatbázis (a kép jelen tanulmány 1. ábrája)

A koncepció és a feltételezés különösen jelentős, mert a digitális identitás ma már nem feltétlenül szűnik meg az ember halálával. A közösségi médiában, a felhőszolgáltatásokban, a digitális archívumokban és más hasonló rendszerekben tárolt adatok tovább élhetnek, sőt akár a mesterséges intelligencia és a virtuális valóságok segítségével újraértelmezhetők és új tartalmak létrehozására használhatók fel.

A HDR melett, külön figyelmet fordítanak a Digital Human Twin (digitális iker, DHT) fogalmára. Ezek általában főként olyan nagyon részletes digitális reprezentációk lehetnek, amelyek egy személy:

- külső megjelenését, 

- hangját,

- viselkedési mintáit vagy akár

- bizonyos biológiai jellemzőit is modellezhetik.

Ez már lényegesen túlmutat egy egyszerű digitális, például social média profilon: egy megfelelő mennyiségű adatból felépített mesterséges rendszer akár az elhunyt személy kommunikációs stílusát vagy döntési mintáit is imitálhatja.

Ez számos új kérdést vet fel:

- az identitással,

- a hozzájárulással,

- a magánszférával és

- az emberi méltósággal kapcsolatban.

 

Éppen ezért a cikk talán legnagyobb erőssége, hogy nem pusztán azt vizsgálják, hogy meddig terjed ki a jelenlegi jog hatásköre, hanem megpróbálják előre jelezni, hogy milyen problémák jelentkezhetnek a technológia további fejlődésével, mely különösen fontos hiszen jelen szituáciban a technológia jóval gyorsabban fejlődik, mint a törvény és jogalkotás folyamata.

Ezt a folyamatot igazolják azok a hiányosságok is az európai uniós szabályozásban, mellyek az elhunyt személyek digitális adatainak védelmében lépnek fel.

A tanulmány szerint sem a GDPR, sem a 2025-ös AI Act sem pedig egyéb a virtuális és kiterjesztett világokat szabályozó törvény nem biztosít olyan átfogó jogi védelmet az elhunytak számára, amely megfelelne a digitális maradványokból eredő új kihívásoknak. Ez különösen problematikus lehet akkor, ha egy személy adatait halála után mesterséges intelligencia segítségével tovább használják, kereskedelmi célból értékesítik vagy digitális másolat létrehozására alkalmazzák.

A tanulmány szerzői viszont itt nem állnak meg és feltételezéseiknek hangot és kézzel fogható megoldást akarnak biztosítani.

Így született meg az a hat fő irány melyben megoldásokat és lehetséges lehetőségeket jelölnek meg:

1. az anticipatív kormányzási kapacitás fejlesztése;

2. a halál utáni adatvédelem megerősítése;

3. előzetes adatkezelési rendelkezések és adatkezelési megbízottak alkalmazása;

4. egyfajta „Data Donor Card” azaz magyarul Adat donor-kártya kialakítása;

5. a halál utáni felejtéshez való jog erősítése; valamint

6. a digitális identitásra és a digitális örökségre vonatkozó jogok korszerűsítése.

Ugyanakkor érdemes kritikai szemmel olvasni és értelmezni az írók által megfogalmazott megoldásokat. Hiszen ezek néhány pontban erősen hipotetikusak. Igaz a cikkben felvázolt digitális ikrek és a hozzájuk kapcsolódó technológiai vívmányok jelentősége valóban várhatóan növekedni fog, de az a párhuzam, amelyet a szerzők a 19. századi sírrablás és a jövőbeli digitális maradványok kereskedelme között felállítanak jóval inkább csak egy erősen túlzó, figyelemfelkeltő és nyomatékosító hasonlat. Azaz a két jelenség között léteznek fontos hasonlóságok, de jelentős különbségek is, mint: a digitális adatok sokszorosítása, módosíthatósága és korlátlan idejű tárolhatósága.

A halottak jogainak megvitatása során két kulcsfontosságú elméletet különíthetünk el: az akarat és az érdek elméletét. Az akarat elmélete szerint a jogok létezése a jogosult választási és döntési képességétől függ, így a halottak – ezen képesség hiányában – nem rendelkezhetnek saját jogokkal, legfeljebb bizonyos külső jogi védelemben részesülhetnek. Ezzel szemben az érdek elmélete azt állítja, hogy a jogok a jogosult érdekeiből fakadnak, ezért az elhunytaknak igenis vannak posztumusz jogaik, amelyek a mögöttes érdekeiket védik, még ha azokat már nem is képesek maguk kommunikálni.

Továbbá több hipotézis felveti azt a kérdést, hogy ki rendelkezzen az addigra már elhunyt személy digitális identitása felett?

A családtagok? Vagy épp az egyéni autonómia védelme jegyében az ember még életében köteles lenne rendelkezni digitális önmagáról?

Ugyanakkor felmerül az a kérdés is, hogy mi van akkor ha egy digitális másolat nem feltétlenül csak az adott elhunyt adatait tartalmazza. Például egy mesterséges intelligencia által létrehozott „digitális személyiség” olyan beszélgetésekből is tanulhatott, amelyekben más emberek adatai, képei vagy kommunikációja szerepel a miénk melett. Így az elhunyt rendelkezési joga könnyen összeütközésbe kerülhet más személyek adatvédelmi és személyiségi jogaival.

A cikk vége felé a szerzők felteszik azt a nagy kérdést is, miszerint mindez kereskedelmi forgalomba, felhasználásba hozható-e?

A felvetés alapja az, hogy nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy bizonyos emberek bizonyos körülmények között akár rendelkezési jogot kaphasssnak a digitális maradványaik „elajándékozására” vagy kereskedelmi célú felhasználására.

Ha végig gondoljuk ez az állítás sok kérdést vethet fel: például, hogy valóban megfelelő-e a digitális személyiséget vagy annak adatait egyfajta vagyoni tárgyként kezelni. Hiszen az emberi identitás ugyanis nem feltétlenül választható el, a halálunk után sem attól a személytől, akit az életében volt.

Összességében a tanulmány legnagyobb értéke abban rejlik, hogy egy még kialakulóban lévő problématerületet összefüggő fogalmi keretbe helyez, és felhívja a figyelmet arra, hogy a szabályozásnak nem kizárólag a már bekövetkezett technológiai változásokra kell reagálnia.